ELKÖLTÖZTEM!

Sziasztok!
Technikai okok miatt egy kis szünetet tartott a blog és egy darabig fog is.. de először is egy kis bejelenteni valóm lenne.
A blog új címet kapott!!!
Tehát a sztori folytatása az új blogon történik.
Erre a linkre kattintva meg is nézhetitek: http://aslankingdom.blogspot.hu/
A történet marad a régi, viszont csak Október  23-24 között várható az új rész (második fejezet) és a többi rész is felkerül.

Köszönöm szépen a figyelmet! :)

Szünet

Sziasztok! :)

Előre is elnézést kérek, amiért nem jöttek az új részek... a gépem nincs valami túl jó formában úgyhogy nem tudtam posztolni semmit sem.. egy ideig még szünetelek, de továbbra is írom a történet folytatását..
Addigra is kellemes nyarat mindenkinek! :)

Negyedik

Miután az óráknak vége volt nem mentem se haza, se Gwenhez. Az erdő felé indultam, ami félórányira van a sulitól. A fák sűrűjében egy kis tó lapul, kiskoromban apuval mindig ide jöttünk horgászni, vagy ha csak egy kis csöndre vágytunk. A tó mellett egy kis faház állt, magányosan, évek óta nem volt használva, pontosabban azóta mióta apa elment. Nagyon sok emlék köt ehhez a helyhez, nagyon sok. Az ősz csak pár hete köszöntött be, a fák lombjai pedig már a sárga ezer színeibe öltöztek be. Szomorú és csöndes hely ez, de egyben gyönyörű is. Mai napon az idő nagyon kellemes volt. Egy kis úszás még nem árthat. Nem volt senki a közelben, így hát levetkőztem fehérneműbe. Kihoztam egy törülközőt a faházból és a stégre helyeztem. Pár lépést hátráltam, majd nekifutottam. A víz hideg volt, ami pont jól jött. Hihetetlen érzés mikor a hideg víz végig simítja a bőrömet. Csak én vagyok és a víz, szinte egybeolvadok vele. Mindig is imádtam a vizet, mióta csak az eszemet tudom, itt otthon érzem magam. 

Mikor éreztem hogy a testhőmérsékletem lecsökkent, a stég felé úsztam. A deszkája magasan volt, elérni szinte lehetetlen, ezért csak a létrán lehet kimászni a vízből. Már majdnem felértem a tetejére, egy alak szólalt meg.

- Milyen a víz? - Cole volt az, a megszokott mosollyal várt rám. Egyszerre voltam mérges és ijedt, de valamiért örültem hogy láttam.

- Eszednél vagy? Ide nem jár senki! - kapkodtam magamhoz a törülközőt.

- Hát, azt látom. - méregetni kezdett, de amilyen gyorsan elkezdte, abba is hagyta.

- Rajtam kívül! - vágtam vissza. Néhány másodpercig csak bámultunk egymásra, de végül én törtem meg a csendet. - Mond, te követsz engem!? - kérdeztem mérgesen. Sóhajtott egyet, az erdő felé nézett , majd vissza rám.

- Mondhatni így is. - a vigyorgása egyre makacsabb lett.

- Te, kis...

- Nyugi! Nem figyeltelek! - az arca komolyabb lett. - Szeretném ha bíznál bennem!.. Segítened kell..

- Segítenem? Miben? Miért? - hirtelen az álmom jutott az eszembe, ahogy üvölt, ahogy ellenem fordul. Tudtam, hogy ez csak egy álom volt, de akkor se szerettem volna újra így látni.

- Az hosszú lenne, de szükségünk van rád! - kezét keresztbe tette, majd várta a válaszom. 

- Mi az hogy hosszú lenne? És miért lenne szükséged rám? - dobáltam a kérdéseket, nem értettem mit akar tőlem. Össze voltam zavarodva.

- Mindent a maga idejében, de most velem kell jönnöd! - a kezét nyújtotta felém. Nem fog engem elráncigálni, az biztos! Egy lépést hátráltam. - Figyelj! Nem foglak bántani, az lenne az utolsó dolog amit megtennék! Egyébként nem is bánthatnálak.. - a mondatát elharapta. Mi van? Miért nem bánthat? Nem kérdeztem és nem is válaszoltam semmit, hagytam hadd beszéljen. Kíváncsi voltam miket talál még ki. Hiszen, egyáltalán nem hittem neki. - A születés napod 3 nap múlva lesz, nem igaz? - a kérdés hallatára lesokkoltam, erre nem is számítottam.

- Na jó! Kezdesz megőrjíteni! Kémkedsz utánam?! - mérgesebb lettem. Honnan tud ennyi mindent rólam? Mégis ki ő? Mit akar tőlem? Milliónyi kérdések zümmögtek az agyamban, de valahogy nem tudtam őket kiengedni.

- Ahonnan én jövök, ott mindenki tudja. - lassan közeledett felém, olyan lassan hogy szinte észre sem lehetett venni. Megfordult a fejemben hogy elfutok, de elég hülyén néztem volna ki alsóneműben és egy szál törölközővel. Csak bámultam őt, nem úgy látszott mintha bántani akarna, de mégsem bíztam volna rá az életem. Az ösztönöm azt súgta hogy fuss, de az agyam azt hogy még várj. - Kérlek, szorít az idő. Beszélnünk kell! - egyre jobban közelített felém, én pedig hátráltam, de hiába, a talpam alatt már nem volt egy deszka sem. A lábam lecsúszott, a másik pillanatban pedig már a vízben találtam magam. Egy csobbanást hallottam, de a buborékoktól semmit sem láttam, viszont tudtam hogy utánam ugrott. Megragadta a kezem és a víz felszínére húzott. Engedetlen voltam, próbáltam kijutni a keze szorításából. Egy pillanat alatt elengedte, ezután az arcomra helyezte mind két kezét. - Értsd már meg hogy nem akarlak bántani! - hangja egy kicsit felemelkedett, épp annyira hogy megmutassa az igazat mondja. Olyan közel volt hozzám mint eddig soha. - Kérlek.. bízz bennem. Nagy veszélyben vagy.. - ahogy a szemébe néztem, egy ártatlan embert láttam, de közel se tűnt annak. 

- Mégis miféle.. veszélyben? - csak pislogni tudtam rá. A kezét lassan levette az arcomról.
- Itt nem beszélhetünk.. bárki figyelhet. - a fák sűrűjébe nézett, mikor elégedett volt csak ennyit szólt; - Este elmegyek hozzád, ott majd mindent elmondok. - köpni, nyelni sem tudtam, már a kérdést tettem volna fel neki, abban a pillanatban egy kék fény villant elő és Cole egy szempillantás alatt eltűnt. Nem hittem a szememnek, lesokkoltam. Most komolyan beképzeltem magamnak? Itt volt egyáltalán? Megőrültem. Tuti, hogy megőrültem.

Hazafele egész úton csak a történtekre tudtam gondolni. Mikor a házba értem, az ajtót hangosan csaptam be magam után, majd az emeletre szaladtam, a szobámba.
- Édesem, megjöttél? Gyere le, kóstold meg a finom sütit amit ma csináltam! Mennyei lett! - szólt lentről anyum. Szeret új dolgokat kipróbálni, főleg ha sütikről van szó.
- Most nem, tanulnom kell! - szóltam vissza az ajtóból és be is csuktam. Leültem az ágyam szélére és a telefonomat kaptam a kezembe. Megnyitottam az üzenetek menüpontot és írtam egy sms-t Gwennek;

BESZÉLNÜNK KELL ! ! ! ! 

   Alig egy percet vártam, majd a telefonom jelzésképpen zizzent egyet.

NEKEM IS SOK MONDANI VALÓM VAN

NEM TUDNÁL ÁTJÖNNI MA ESTE?

BOCSI CSAJSZI DE JAMES RANDIRA HÍVOTT, EZT NEM MONDHATOM LE

DE FONTOS LENNE

MAJD HOLNAP ELMONDOD MOST KÉSZÜLÖK XX

   Akkor ennyit erről - gondoltam magamban. Felálltam, a telefont pedig dühösen az ágyra dobtam. Korán haza értem, ezért úgy döntöttem neki kezdek egy könyvnek, amit még anyu hozott nekem, gondoltam ezzel elterelem a figyelmemet. Matt fekete színű homokzsákomra ültem és elkezdtem olvasni. Pár óra múlva már a könyv utolsó fejezeténél jártam, majd perceken belül ki is olvastam. A könyvet feltettem a polcomra, ahol több mint 74 kemény kötésű könyv lapul. Nem olyan régen kezdtem el őket gyűjteni, ezért csak a könyvespolcom fele van megtelve.
Szekrényemből kivettem a pizsimet és a fürdőszobámba mentem. Letettem a pizsit a mosdó szélére, ledobtam magamról a ruháimat, majd beléptem a zuhanykabinba. A forró víz masszázs szerűen simogatta a bőrömet. Addig zuhanyoztam, míg a meleg víz ki nem hűlt. Vizes hajamat kifésültem és megszárítottam, még egy kis hajolajjal is bekentem, hogy fényesebb és puhább legyen. Fogmosás után felhúztam a pizsimet és a szobámba indultam. Meglepetésemre Cole-t a szekrényemnél találtam.
- Érdekes szobád van. - a könyveimet és a kisebb kacatjaimat nézegette.
- Öm.. ez most bóknak vegyem?
- Aminek akarod, hercegnő. - bár nem látszott, de a hangján hallani lehetett hogy mosolyog.
- Ne gyere megint a hercegnős témával, mert..
- Mert, akkor mi lesz? - keresztbe tett kézzel oldalra nézett és egy félmosolyt csalt az arcára, majd vissza fordult és folytatta a nézelődést. Mérges voltam amiért nem tudtam befejezni a mondatot, bár fogalmam sem volt arról hogyan is tudhatnám.
- Volna számodra pár kérdésem. - a kezeimet a csípőmre helyeztem.
- Halljuk. - visszafordult felém, a szekrényemhez támaszkodott, majd egyenesen rám nézett. Így már kicsit sem voltam olyan magabiztos.
- Te most valamilyen.. boszorkány féleség vagy? Vagy az egészet csakis kitalálom?
- Először is, nem vagyok boszorkány. - nevetett. - Másodszor pedig, miért találnád ki?
- Hát, tudod.. nem minden napos dolog egy olyan sráccal beszélgetni aki a távozáskor elteleportálja magát. - halkan felnevetett.
- Végül is igazad van. - kis ideig a szőnyegemet bámulta, majd a szemeimbe nézett. - Figyelj.. tudom hogy először nem fogsz nekem hinni, de azért próbálj.. - a kezeimet keresztbe tettem, jelezve hogy figyelek. - Jól van.. - sóhajtott. - van egy bolygó egy másik galaxisban, amit úgy hívnak Veinus, ezen a bolygón születtél, ez a szülőfölded..
- Szóval azt akarod mondani, hogy egy másik bolygóról csöppentem ide és valaki megtalált.. majd felnevelt? Nem hangzik neked ez egy kicsit hülyén? - felkaptam a vizet. Hogy lehet ilyent kitalálni?
- A te szemszögedből igen is hülyén hangzik, de hidd el, az igazat mondom. - a kezeit egymással szembe helyezte, majd forgatni kezdte, láthatóan nagyon koncentrált valamire.
- Te most.. mit csinálsz? - kicsit elnevettem magam.
- Látom hogy, nem hiszel nekem, hát, akkor megmutatom..
- Na jó, neked tényleg elmentek otthonról. Jobb lesz ha.. - abban a pillanatban egy csillagfelhő jelent meg előttem. A kék és lila milliónyi árnyalatában az egész szobát bevilágította. Nem tudtam szóhoz jutni, gyönyörű volt. Mintha az űrbe csöppentem volna. - Ezt.. ezt hogyan? - körbe-körbe sétálgattam a felhő körül. Ilyent még életemben nem láttam.
- Na? Most már hiszel nekem? - áll mellém. Pár percig fel sem tűnt hogy, hozzám szólt.
- Ez biztos valami hologram!
- Hmm.. nem hiszem. Nézd csak. - előre nyújtotta két kezét, a mutató ujja összeért a másikéval, majd mikor ellentétes irányba mozdította a csillagok mozogni kezdtek. A csillagfelhő helyett egy galaxis vette át a szerephelyét. - Ez itt a Coral galaxis. A mi galaxisunk. - most csak az egyik kezét nyújtotta ki és csak a mutató- és hüvelyk ujjával nagyított egyet. Öt bolygó jelent meg, a háttérben milliónyi csillaggal. - Látod ez itt? - a legnagyobb bolygóra mutatott, ami épp olyan volt mint a miénk. - Ez pedig..
- Veinus. - fejeztem be a mondatát.
- Igen. - ő csak mosolygott tovább.
- Miért ilyen kék? Úgy értem, mintha nem lenne szárazföld..
- De van! Ez csak az energia forrás miatt van..
- Energia.. forrás?
- Ühüm.. csak egy gond van.. nagyon sokan a bolygóért harcolnak, sokan akarják az uralmuk alá venni. - közelebb lépett.
- Miért?.. Miért olyan különleges? - nem tudtam levenni a szemem a forgó bolygóról, valamiért vonzott. Cole most a középpontjára nagyított. Egy barlang jelent meg, egy hatalmas barlang, ami kicsit sem volt átlagos. Kékkel világító kristályokkal és pici patakokkal volt körülvéve, középen pedig egy kék gömb lebegett. - Ez.. itt micsoda?
- Ő a bolygó szíve. Ő tart minket halhatatlanná. - kis szünet. - Olyan mint a földé, csak ennek semmilyen varázs szerű dolga nincs.. Ez az energia forrás. - pár perc kellett mire az információ az agyamhoz jut.
- Hogy érted hogy halhatatlanná? - most viszont Colera néztem. - Várjunk csak.. akkor te is..?
- Igen, halhatatlan vagyok. - nevetett, én meg lefagytam. Halhatatlan? Mi van?
- Na jól van! Akkor hány éves vagy? - keresztbe tettem a kezem és egy picit flegmán kérdeztem.
- Nem számolom, de valószínűleg több mint háromezer. - az állam leesett. Egyik részem nem hitt neki, de a másik nagyon is. Nagyon is el akartam hinni hogy létezik ilyen, de mégis olyan hihetetlenül hangzott. Egy darabig csak álltam, megpróbálta felemészteni mind ezt, egyszerre ez egy kicsit sok volt.
- Na jó. Mit akarsz, mit kellene tennem? - újra körbe sétáltam a hologram szerű képet. - Ez a sztori mind szép és jó de, mi itt a trükk? - nem válaszolt azonnal.
- Szerintem mára ennyi elég volt.. - a kéken világító barlang egyszer csak eltűnt. Felém fordult és egy nyakláncot vett elő nadrágja zsebéből.
- Ez.. - próbáltam kérdezni de, ő közbe vágott.
- Ez a tiéd. - emelte felém, avval a jelzéssel, hogy a nyakamra helyezze. Vettem az adást, így hát megfordultam, hajamat pedig előre dobtam. A nyaklánc óvatosan került az őt megillető helyére. A medál egy kristály volt, ami persze kékes színűnek mutatott.
- Ez a.. - megfogtam a kristályt, s vizsgálgatni kezdtem.
- Barlangból való, pontosan. Ez, majd megvéd.. - hangja halkabbra csuklott, abban a pillanatban a szemébe pillantottam.
- Látlak még? - most az én hangomat is halkabbra vettem.
- Még nem fejeztem be a mondani valóm, szóval.. biztos vagyok benne. - mosolya most lágyabb volt, ami nagyon is tetszett, majd a fény újra elővillant pár másodpercre, s Cole vele együtt eltűnt.

Harmadik

Este, mikor hazaértem egyenest az ágyamra dőltem.
-Istenem, de szeretlek! - motyogtam magamban, s közben a párnámat szorongattam. Hanyatt fordultam és élveztem a pillanatot. Néha van egy olyan érzés, mikor az ágyban fekszel és a plafont bámulod.  Azt se tudod miért teszed. Lehet hogy gondolkozol, ábrándozol vagy csak szimplán bámulod a falat. Ez az érzés gyakran elő fordul velem. Gondolkozni valamiről, az életről, ábrándozni, álmodozni valami másról, egy másik világról, egy tökéletesebb világról ami csak a tiéd.

Ahogy Gwen megígérte, még aznap este átjött. Csak is James-ről habogott. Sosem volt szerelmes még egy srácba sem. Senkiről sem mesélt pár mondatnál többet. Azért egy kicsit aggódtam miatta, féltem, hogy majd egyszer összetörik és sosem lesz a régi.

- És.. mi van veled és mister titokzatos fiúval? - közelebb kúszott az ágyon, majd figyelmesen várta a válaszomat.

- Csak beszélgettünk! - válaszoltam.

- Na! Az is valami! - bökte meg a vállamat. - És.. esetleg a neve megvan már?

- Már vártam ezt a kérdést! - csak mosolyogtam rá. Vártam egy darabig, majd feladtam. - Cole. - sóhajtottam.

- Hmm.. szexi! Cole.. olyan.. férfias! -  bökte ki végül. - Térjünk a lényegre! Történt más is a beszélgetésen kívül? - csak bámultam. - Semmi? Ne már! Be kéne már pasiznod! - türelmetlenkedett. Gondoltam el mondom neki, hogy a tetoválása hasonló mint az enyém de, nem tartottam olyan fontosnak hogy ő is tudja. Végül, még is úgy döntöttem, hogy elmondom. Valakivel muszáj volt ezt meg beszélnem. Tudnom kell, mit jelent.

- Amúgy.. ugye van a tetkóm..

- Igen, a hold. Mi van vele?

- Észre vettem hogy neki is van egy hasonló..

- Ugyan olyan mint a tied? - szakított félbe.

- Nem! Vagyis, igen. De az övé nem hold, hanem nap formájú, de ugyan az a mintázat.

- És gondolod, hogy valamit jelenthet igaz?

- Pontosan. Van egy olyan érzésem!

- Hogy én mennyire ismerlek! Tudod mit? Megteszek neked egy szívességet. Elmegyek a tetkós Bobihoz és mindent kifaggatok belőle amit tud ezekről a.. mori.. moari..?

- Maori! - javítottam ki.

- Az! Akkor ezt most felírom, még a végén tényleg másról fogom faggatni. - keresett egy tollat amivel felírta a nevet. - Tyű! Már kilenc elmúlt? - nézett az órára. - Csajszi én lépek. Anyám kinyír!

- Nyugi! Úgyis tudja hogy nálam voltál. - már az ajtót csukta volna be. - Akkor holnap értem jössz? A kocsim szervizben van!

- Persze, persze! Jó éjt. - csapta be az ajtót. Nem sokkal később megvacsoráztam, egy kis rántott sajtot és salátát készítettem magamnak. Senki sem volt itthon. Anya reggel hatig dolgozik, apa pedig.. már nincs velünk. Fájt, mikor itt hagyott minket, nehéz volt nélküle. Azt mondják a fájdalom idővel múlik, hát nem igazán.

Vacsora és fogmosás után vettem egy forró zuhanyt. Mikor végeztem a szobámba mentem, felhúztam a kedvenc pizsimet, ami egy top volt és egy rövidebb gatya, majd bebújtam az ágyba. Minden nap csak is arra a pillanatra várok, amikor haza érek, vissza fekszem a saját ágyamba és elalszom. Hagyom hogy az álom magával ragadjon és a mélyre húzzon. Egy álomban több mindenre vagy képes. Több helyen lehetsz egyszerre. Olyanokkal lehetsz együtt, akikkel a való életben nincs lehetőséged.

A mai álmom egyszerre volt furcsa és ijesztő is. Egy sivatagban voltam. Száraz volt és meleg. Senki se volt ott, csak én, egyedül. Magányosnak éreztem magam. A szél lassan erősödni kezdett. A messziségben egy épület magasodott ki a homokból, még a föld is beleremegett. Egy kastély volt az. Köré pedig egy végtelen hosszú várfal sorakozott. Éreztem hogy hív, ezért elindultam felé. Messzebb volt, mint amilyennek látszott. A kapuhoz értem. Megérintettem az ajtaját, s abban a pillanatban kinyílott. Egy város fogadott, régi és elhagyatott volt. Üres. Hiányzott belőle valami. A házakból alig maradt valami, mintha valaki kifosztotta őket, majd porig rombolta. Égett ruhadarabok, könyvek és gyermek játékok hevertek a földön. Hol vagyok? Sok időbe telt, de a város szívébe értem, ahol a kastély állt. Közelebb sétáltam. Hirtelen egy ember tűnt fel a semmiből, pár méterrel előttem. Ismerős volt, fekete haj, póló, farmer és cipő. Ez csak is egy valaki lehet, még pedig ő. Cole.

- Szükségünk van rád! -  szólt. A szél pedig egyre erősebben fújt.

- De miért? - próbáltam közelebb sétálni, de nem sikerült. A lábam a homokba süllyedt. Nem tudtam kiszabadulni.

- Nélküled a világunk elpusztul! Mindannyian megsemmisülünk.

- Mindannyian? - a kezemet a szemem felé helyeztem. A szélből homoktornádó vállt. Körülöttünk forgott. Cole mögött más és más élőlények tűntek fel a semmiből. Rájuk gondolt. Fogalmam sem volt kik ők. Csalódottnak tűntek és mérgesek voltak.

- Ne hagyj el minket! - most már a hangját magasabbra emelte. Kiabált. - Szükségünk van rád!

A lábam jobban besüllyedt a homokba. Legvégül már a mellkasomat is ellepte a homok.

- Kérlek! Nem tettem semmit! - könyörögtem, könnyek potyogtak a szememből. Felém indult, majd közvetlenül előttem letérdelt.

- Pontosan, nem tettél semmit. Nem segítettél.. még meg sem próbáltad! Hagytál minket odaveszni! - végül ő se bírta ki könnyek nélkül. A szemébe néztem, fájdalom és csalódottság tükröződött vissza.

- Sajnálom. - kiabáltam. Egy csomó akadt meg a torkomon. A könnyek vízesésként zúdultak le az arcomról. Kezét az államhoz érintette, majd lassan felemelte.

- A sajnálatod semmit sem ér! - felállt, majd pár lépést hátrált. A homok szorítani kezdett. Cole csak bámult, mintha csak az ő keze műve. Fájt, éreztem hogy a bordáim roppannak. Egy pillanat alatt a homok beszippantott, a sötétség teljesen bekerített és végül összenyomott,

Mikor kinyitottam a szemem, már a szobámban voltam. Még mindig éreztem a fájdalmat. A kezemet a szememhez emeltem, hogy kidörzsöljem az álmot. Felálltam az ágyból és a fürdőbe siettem. A tükörbe néztem, a szemem piros volt és könnyes. Leöblítettem az arcom, majd visszamentem a szobámba és átöltöztem. Fekete csipkés harisnyámat választottam, rá pedig egy igazán kényelmes, kicsit feszülős bordó miniszoknyát. Felsőként egy fekete ujjatlant és egy puha szürke pulcsit húztam. Az órára pillantottam, négy perc múlva hat, anya már biztosan itthon van. Bebújtam a papucsomba és a konyhába siettem. Még nem érkezett haza. Gondoltam meglepem, kivettem pár tojást a hűtőből, majd egy serpenyőt a szekrényből. Rántott tojást sütöttem szalonnával, két személyre. Megterítettem és vártam, közben arról tűnődtem miért ezt álmodtam és miért pont vele? Pár perc múlva az ajtó nyílott.

- Késtél! - kiáltottam.

- Neked is jó reggelt! - dobta le a két szatyrát az asztalra. - Ne haragudj, csak vettem ezt azt.

- Hát azt látom! - már pakolta is ki a szatyrot de nem hagytam. - Én majd megcsinálom! Te csak egyél, nem azért csináltam hogy csak álljon!

- Jól van, jól van. - adott egy puszit a homlokomra. Elpakoltam az ételeket és csatlakoztam. - Finom lett.

- Köszönöm. - mosolyogtam. Egy autó dudája szólt kintről. - Ez Gwen! - visszasiettem az emeletre és megmostam a fogam. Felhúztam a bakancsomat, táskámat a vállamra helyeztem és elköszöntem anyutól. Mikor kiléptem a házból egy piros jármű áll a feljárón.

- Azta. - szóltam miközben Gwen a kocsi ablakát tekerte le. - Ne mond, hogy ez a tied!

- Neem dehogy, csak elcsórtam a szomszédból. - az arcom lefagyott. - Csak viccelek, most kaptam aputól. Pattanj be! - nyitotta ki az ajtót. Bellűről minden fekete volt. Az ülések valószínűleg igazi bőrből készültek.

- Elképesztő! - ámultam tovább. - Mostantól, minden nap veled megyek suliba!

- Én nem bánom. - majd a gázra taposott.

A suliban egész nap csak Cole-t kerestem, de nem láttam, még egy órán se volt bent. Az álom után csak is ő jár a fejemben.

Második

Mikor az órának vége volt, mindenki a folyosó felé vette az irányt a második órához készülődve. Gwen és én legutolsóként hagytuk el a termet, majd ketté váltunk. A szekrényemhez sétáltam és visszatettem a fizika könyvemet, mikor becsuktam az ajtaját észrevettem hogy, ott áll mellettem.

- Megtudnád mondani mi lesz a következő óra? Nem kaptam órarendet. - a könyveit igazgatta a szekrényében, nem nézett rám, semmilyen érzelmet nem mutatott. Komoly volt. Nem törődött azzal ami körülötte történik. Mintha egy magányos farkas lenne. Nincs másokra utalva, nem függ senkitől, csak ő és a saját ösztönei léteznek. Ez teszi őt veszélyessé. Senki se látja a gyenge pontját, így senki sem tudja őt bántani. 

- Matek. - feleltem.

- Remek! - egy izom rezzent meg a vállán. Hiába volt rajta póló, akkor is észre lehetett venni hogy alatta egy kidolgozott test lapul. 

- Kérdezhetek valamit? Miért van egy nap tetoválás a csuklódon? - a kérdés hallatán rám nézett. A szemei tengerkék színűek voltak, a tekintetében volt valami különleges. Szinte a saját lelkem tükörképét nézném. Egyszerűen el lehet veszni azokban a szemekben.

- Miért szeretnéd tudni? - becsukta a szekrénye ajtaját és rátámaszkodott. A tekintete még mindig az enyémet fürkészte, játékosnak tűnt.

- Csak kíváncsivá tesz. Hasonló van nekem is, ezért szeretném tudni.

- Hogy érted azt hogy hasonló? - szemei összeszűkültek. Felhúztam fekete pulcsim ujját majd, a csuklómat nyújtottam felé. Megragadta és közelebb húzott. Az érintésétől liba bőrös lettem. Egy mosoly csattant fel a komoly álarc mögül.. Most miért mosolyog? A hideg futkosott a hátamon. - Érdekes. Talán hasonló az érdeklődési körünk. - engedte el a kezem.

- Így születtem! - javítottam ki de, ő csak ott állt előttem és mosolygott, bár nem bántam, de éreztem hogy elvörösödöm tőle. - Abba hagynád kérlek?! 

- Mégis micsodát?

- A mosolygást! Idegesítő! - táskámat felakasztottam a vállamra és elsétáltam mellette. Már a terem ajtaja előtt álltam s mikor hátranéztem, ő már nem volt a szekrénysornál. 

Suli után a Taco's-nál szoktunk ebédelni Gwennel. Végül is ez egy étterem de, mégsem tűnik annak. Billiárd és csócsó asztal fogalja helyét az asztalok mellett, ahol több és több fogadások és veszteségek születnek. 

- Csajszi! - intett a bejárat felől, majd hátraszaladt a szokásos helyünkre. Lehuppant a székre és az étlapot a kezébe vette, majd olvasgatni kezdte. - Ah! Megőrülök! - hadonászott az étlappal. - Anyám elvette a telefonom! Nem tudok senkivel se SMS-e-zni! Még az ujjaim is hiányolják a telefon billentyűzetet! Nézd!- emelte felém a kezét, majd egy láthatatlan telefont kezdett el nyomkodni.

- Nyugi van! - kiabáltam rá, s kezét az asztalra toltam a szemem elöl. - Majd a nap végén talán vissza kapod.

- Talán? Mi az hogy talán? Nekem most kell!

- Tessék! Itt az enyém, használd addig ezt. - nyújtottam neki egy fehér Samsung telefont.

- Istenem, imádlak! - kikapta a kezemből és azonnal a használatra vette.

Egyszer csak arra lettem figyelmes hogy, a bejárat ajtaja nyílik, a nyikorgása az egész épületet beterítette. Az illető a pult felé ment, majd leült. Egy diák volt az. Pontosabban ő volt az. 

- Mit bámulsz? - Gwen hangja csörrent meg.

- Hmm? - pillantottam rá. - Semmit! - abban a pillanatban hátra fordult, majd egy nagy mosollyal vissza rám.

- Áááh! Már mindent értek. És..? Beszéltetek már? - emelte fel az egyik szemöldökét avval a titokzatos tekintettel.

- Pff! Nem értem miről beszélsz. - gyorsan felkaptam az étlapot, majd lapozgatni kezdtem. 

- Ezt igennek veszem. Nézd csak! Épp erre felé tart! Akkor én most egyedül is hagylak. - kimászott az asztalból, majd a kabátját magára vette. - Ja és a telodat is elcsórom. Majd este átmegyek és elmesélsz mindent. Mindent! - avval meg fordult és elrohant. 

- Gwe.. - mire kimondtam a nevét már kilépett az ajtón.

Fejemet az asztalra döntöttem, majd egy hang szólalt meg, ismerős volt, lágy és kellemes.

- Ejha. Már mit ne mondjak, de a barátnőd szépen itt hagyott. - azonnal felkaptam a fejemet. - Egyébként, szabad? - előttem lévő üres helyre bólintott. Válaszként csak a vállamat vontam meg. Lerakta az italát az asztalra, ha jól tippelek, Gösser sör volt a korsójában, ezután helyet foglalt. Abban a pillanatban egy pincér jelent meg mellettem. Őt még nem ismertem, valószínűleg egy újonc volt.

- Hozhatok valamit a hölgynek? - jegyzet tömbjét tartva várta a válaszomat.

- Azt hiszem egy kóla elég lesz! - mosolyogtam rá, amit azonnal viszonzott is. Felírta a rendelést, majd vissza ment a pulthoz. Nem is kellett sokat várnom, a kólám már az asztalon is foglalta hivatalos helyét.

- Szabad? - a kólám felé intett. Nem értettem mit akart vele, ezért csak a szememet szűkítettem össze. Nem várta meg míg választ adok, kibontotta, majd az italába öntött egy keveset, utána vissza tette az én felemre. - Most mit nézel így? Így finomabb! -felelte egy korty után. Egy kis ideig bámultam, aztán megszólaltam.

- Most költöztél ide?

- Miért kérdezed? - emelte fel a szemöldökét.

- Ez egy kis város. Mindenki ismer mindenkit. És meg kell hogy mondjam, téged még egyszer se láttalak erre felé.

- Ahogy mondod. Most költöztem ide, hercegnő. - ez most tényleg hercegnőnek hívott? - kérdeztem magamtól.

- Mit mondtál? 

- Jól halottad. Talán.. nem tetszik? - már megint az a mosoly. Az agyamra megy vele.

- Nem! - tettem keresztbe a kezem.

- Jól van, hercegnő. - kuncogott egyet, majd újabb kortyot lopott az italából. - Lena, ugye? - szólalt meg végül. Ez már kezd egy kicsit ijesztő lenni.

- H.. honnan? 

- Hogy honnan tudom? Az legyen az én titkom, hercegnő. - a szememet forgattam.

- Hogyha már a titkokról beszélünk, a nevedet elárulod, vagy nekem kell kitalálnom? - rá könyököltem az asztalra egy ellenséges mosollyal. 

- Biztos hogy jó ötlet ez?

- Hát akkor nem tudom hogyan, de valahogyan ki fogom találni. - ezt követően felállt a székről, megitta az utolsó kortyot az italából, kilépett a padból, ezután alig észrevehetően felém hajolt.

- Egyébként, Cole. - azzal vissza tette a kiürült poharat az asztalra, lassan meg fordult és a kijárat felé indult.

- Cole? - álltam fel a pad mögül, ő pedig vissza nézett rám. - Ne hívj hercegnőnek!

- Rendben, hercegnő. - avval kilépett az ajtón. Azt hiszem, elég bajom lesz még vele.

Első fejezet - Az első

Lena

Porból lettél, porrá válsz. Mint a csillagok a galaxisban, a semmiből jönnek és eltávoznak. Fényt adnak majd, kihunynak. Az életünk sincs másként, megszületünk majd, pedig meghalunk. Hogy élünk-e? Azt mondják az ember 25 éves korában meghal ,de csak 75 éves korában temetik el. Halálunk után meddig fognak ránk emlékezni?

Egyke voltam, se bátyám, se kishúgom nem volt. Csak én. Bevallom néha nem is bántam, de a legrosszabb napokon annál inkább azt kívántam bárcsak lenne egy másik énem. Hosszú időn keresztül ez így is ment, majd végre megkaptam a lehetőséget de, bár ne történt volna így. Tekerjünk vissza a legelejére, mikor még minden nap olyan átlagos volt. Mikor még a sorsom csak papírra íródott és nem vált történelemmé.  

2015, Görögország

  A legrosszabb nap a hétben általában a hétfő. A suliban mindenki csak a szombat esti bulijáról tud beszélni, kivel feküdt le, mennyit ivott és hogy milyen ostobaságot csinált. Mint minden suliban itt is megvan osztva ki melyik csoporthoz tartozik. Vannak a hippik, színes ruhák, rasztás haj és az állandó vidám hangulat. A rockerek, fekete ruhák, kemény zene és a komolyság. A kockák, a tudósok akik minden nap valami újat találnak ki és végül a tinipicsák, Stefany Millar vezetésével, aki mindenki életét megkeseríti. Millarék családja a leggazdagabb a suliban és persze a leg beképzeltek. Amióta csak ismerem Stefanyt azóta csak versengésben állunk, melyikünk tudja jobban megalázni a másikat, hát mit is mondjak, vesztésre állok. Akire mindig is számíthatok az Gwen Jones, egy olyasvalaki aki mindig mellettem áll bármi történjék is, bár az ellentétem is lehetne de, egy dolog mégis közös bennünk, mégpedig a barátságunk. Gwen maga a tökéletesség, világos barna haj, zöldeskék szem, karcsú testalkat és állandó vidámság, nekem marad a gesztenye barna haj, kék szem, a semmilyen testalkat és a komolyság, én mondom ő az az illető aki fényesebbé teszi az életemet.

- Hej csajszi, nem hiszed el kivel találkoztam a hétvégén! - lépett a szekrényemhez Gwen.

- Csak ne mond hogy egy pasival!

- De bizony egy pasival és nem is akármilyennel! Emlékszel Jamesre az oviból?

- Hugyos Jamesre? Hogy is felejthetném el?! - majd az arcomba nyomott egy újságot. A főcímlapon egy jóképű, félmeztelen férfi szerepelt. - James Brown? Ez..ez lenne ő? - kikaptam a kezéből és nézegetni kezdtem.

- Igen, igen és képzeld vele futottam össze a Plázában! Leszólított majd elkezdtünk beszélgetni és kiderült hogy ő James, addig-addig beszélgettünk, míg végül megtudtam a teljes nevét és beugrott valami amit aznap reggel láttam. Az újság, mondom, és Jézusom ez ő! - sóhaj.-  És ha összejönnénk.. -  abban a pillanatban a csengő szakította félbe.

- Álmodj királylány. - vállamra tettem a táskám, majd a folyosóra intettem. - Óra van. Elkésünk! Gyere! Ugye nem akarod hogy Mr. Williams egész órán csak téged csesztessen?!

- Isten ments! Csak add vissza az újságot! - kikapta a kezemből és törte előre az utat.

Mr. Williams fizikát tanított. Utáltam a tantárgyat, de nála az órák sosem voltak unalmasak. Itt nincs olyan szó hogy tanulás, vagy elkezd beszélni az életéről vagy pedig, kísérletet mutat be nekünk, ami néha rosszul sül el. Mikor beértünk a terembe, az utolsó padsorban foglaltunk helyet. Alig 5 perc után a tanár úr toppant be.

- Jó reggelt diákok! - Kávéját emelve köszöntött minket. - Hogy telt a hétvége? Hallottam valami buliról beszélgettetek. - mindenki síri csendben volt, de fülig érő mosollyal figyelték a tanárt. - És engem meg se hívtatok?! - a padra csapott és arra várt hogy mindenkit a nevetés kapjon el de, nem kellett sokat várnia.

- Istenem de örülök hogy első órában nem a biológiát kaptuk! -dőlt hátra Gwen. -Ezt csak évezni lehet.

Abban a pillanatban valaki kopogott a terem ajtaján.

- Elnézést az óra zavarásáért kolléga de, egy új tanuló érkezett az osztályba. - az igazgató toppant be majd, betessékelte a diákot.

- Csajszi! Ott a pasid!

- Milyen pasim? Hol? - hökkentem fel és az ajtó felé kaptam a fejem. A pillantásunk összeért. - Istenem Gwen, muszáj mindig zavarba hoznod? 

- Sosem unom meg! - kuncogva a tollát a szájához érintette. - És.. te pedig, sosem tanulsz belőle! - csak a szememet forgattam.

- Rendben! Nos, fiam, öm... keress egy helyet magadnak. - intett a padok felé Mr.Williams. A fiú az előttünk lévő üres padban ült le.

A haja fekete, oldalt lenyírt volt, puhának és dúsnak tűnt. Egyik fülében egy apróbb ezüst fülbevaló foglalta helyét. Bőrdzsekit viselt, fekete farmert, oldalt egy lánccal és bakancsot. Volt benne valami, de nem tudom hogy az a valami mégis micsoda. Mikor levette a dzsekijét és a szék támlájára helyezte, megpillantottam egy tetoválást a bal csuklójánál, ugyanott ahol az enyém van. Az enyémre nem is emlékszem mikor kaphattam. A szüleim azt mondják már akkor megvolt mikor megszülettem. Hold formát ábrázolt de, nem egyszerűt. Maori mintázatú volt, ahogy az övé is, csak nap formában. Pontosan nem tudom mit is szimbolizál, de biztos voltam benne hogy a kettő együtt valamit jelenthet.

Prológus

16 ÉVVEL EZELŐTT

1999, Coral galaxy, Veinus

Sötét volt és hideg. A nap már nyugovóra tért, s a hold vette át az ég uralmát. Veinus-tenger felszíne épp oly csendes és sima volt, mint mindig, míg egy kalóz hajó szállt le, hatalmas hullámokat uszítva a part felé. A hajót tetőtől talpig fekete deszka borította, vitorlái pedig szakadtan lengedeztek. Nem ezekről a vizekről származott, ahogy az utasai sem, hanem egy egészen más bolygóról, az Északiakról. 

- Kikötni a hajót! - Egy kalóz kiáltott a legénységnek, aki nem más, mint Harlot Jones Kapitány volt. Egy átlagos kalóznak tűnt, de Coral galaxisban ő a legfélelmetesebb akit valaha ismertek. Halhatatlansága miatt csakis a csontjai maradtak meg, minden bőr és hús elfoszlott róla az évezredek során. Hatalmas fekete kalapot viselt, bordó béléssel és egy nagy tollal az oldalán, bőrkabátja már a földet súrolta, annyira hosszú volt. Annyi ékszer csillogott rajta, az ujjain és a nyakán egyaránt, hogy már nem maradt hely több számára. Mint minden kalóznak, neki is volt egy kardja, ami bármit képes elpusztítani. Nem ismer félelmet, akadályt és megbocsájtást sem, csak a hatalmat akarja megszerezni.

Ahogy a hajó a parthoz ért, a legénység a falu irányába tört. Minden házra fáklyákat dobtak, a bútorokat szétrongálták, a ruhákat és kisebb tárgyakat kidobálták. Nem kellett sok idő, mire az egész falu lángokban égett. Sok családot mészároltak le, a gyerekeket pedig elrabolták. Mikor a kapitány úgy érezte, már senki és semmi sem akadályozza meg őt, a kastély felé indult pár emberével. Meglepetésképpen a nagykapu előtt egy hadsereg sorakozott. Jones kapitány támadást indított. A legénység sokkal erősebb volt, mint a katonák, így a kapitány könnyedén bejuthatott a kastély falainak belsejébe. 

A királyné az újszülött kislányával a gyermekszobában maradt, míg a király és a megbízottjai megpróbálta megállítani. A kegyetlen kalóz egy zölden világító fiolát vett elő kabátja zsebéből és nézegetni kezdte, majd felnevetett.

- Nem is tudjátok elképzelni, milyen régóta várok erre! - Hangja rekedt volt és félelmetes. - Több mint három év ezrede! - Játékosra vette a szót.

- Bármit is tervezel... nem fog sikerülni! - a király emelte fel a hangját. Zafírkék öltönyt viselt, arany díszekkel. Haja rövid volt és barna de, a szeme maga a tenger. A kalóznak lefagyott a vigyor a szájáról.

- Ejnye! - egy kis szünetet tartott. - Nem tűröm az ilyen modort! - a királyt óvatosságra intette. Egy darabig tűnődött, utána pedig a szemébe nézett. - Lenne számodra egy... ajánlatom... - csontos ujja a fiolát simogatta.

- Miféle ajánlat? - A férfi erősebben szorongatta kardja markolatát, készenlétbe a legkisebb mozdulatra is.

- Enyém lesz a birodalmad..

- Szó sem lehet róla! - vágott közbe.

- És békén hagyom a családod... - Vigyorogva fejezte be mondatát. A király teljesen lefagyott, fogalma sem volt mit mondjon, s hogy miként döntsön. - Tik-tak! Az idő ketyeg! - közelebb sétált a királyhoz, s tovább sürgette.

- De uram... Mi lesz a népeddel? - suttogta az egyik katona.

- Ó, azért ne tessék aggódni, mire mi itt végzünk, addigra ők már nem lesznek... - Harlot a kabátjáról próbálta leporolni az apróbb szöszöket.

- Tessék? - halkabban, de mérgesen kérdezett a férfi.

- Ugyan már, csak nem gondolod, hogy a te embereiddel fogom uralni ezt a bolygót.. - A király annyira ideges lett, hogy kardjával lesújtott az ellenfélre, de Jones kapitány sokkal gyorsabb volt, előhúzta sajátját, s kivédte. A két kard gyors sebességgel csapódott egymáshoz, az egész kastély csakis tőlük hangzott. Harlot egy pillanat alatt kicsavarta a pengeéles eszközt a király markából. Megragadta, s ketté törte. - Ejnye! - A kard egyik fele a jobboldalra, a másik pedig a baloldalra repült. - Hát, ha nincs alku... akkor nincs! - Fiolája kupakját lecsavarta, a szája elé helyezte, majd belefújt, s egy zölden világító füstfelhő jelent meg, ami egyre csak növekedett. Alig ért el a füst a királyhoz és a katonáihoz, de már holtan estek össze. Mikor elégedett volt, a kis üveget visszatette kabátja zsebébe. - Uraim? - Szétnézett az emberei között. - Elfoglalni a kastélyt! - Kardját a magasba emelve parancsolt nekik.
A legénység minden szobát elfoglalt, kivéve egyet, a gyerekszobát, ami a kastély legfelső zugában helyezkedett el. Jones Kapitány sokkal okosabb volt mint a többi kalóz, mindig egy lépéssel előrébb járt.  Mikor az kastély tetejéhez ért, nem habozott. Egy rúgással betörte a zárt ajtót. A királyné az ablaknál állt, kezében a kislányával, a reccsenő hangra rögvest megfordult. Hosszú, földig érő tengerkék ruhát viselt, arany mintázattal. Haja barna volt és hosszú, ebben a pillanatban elegánsan felkötve, díszítés képen fonatokkal viselte. A szeme sötéten tengerkék színű volt.
- Lám, lám... Egy olyan uralkodik akinek még varázsereje sincs! - nevetett.
Hangja hallatára elgondolkozott. Alaposan szemügyre vette a kalóz csontjait és hús maradványait. Eszébe jutott a sok könyv, ami az északiakról szól. Volt egy legenda Harlot Jonesról, de sose hitte volna, hogy igazak.
- Olvastam már rólad... - Szemei összeszűkültek. - De azt hittem, hogy csak mese az egész.
- Hmm, ez igazán hízelgő. Nos... mint láthatod, a mese igaz! - mutatott magára. - Sose gondolkoztál honnan erednek? A mesék... valahonnan csak kéne... - Makacsul vigyorgott. Egy darabig csönd ült a szobában, de Harlot hamar megunta.  - Hát akkor kezdjünk bele! - Mielőtt elővette volna a fiolát, a királyné közbeszólt.
- Alkut!
- Hogy mondod?
- Alkut kérek! Mint kalóz, kötelességem alkut kérni, ahogy neked is kötelességed meghallgatni!
A kapitány egy darabig csöndben volt, mikor már nem bírta vissza tartani, elkapta a röhögő görcs.
- Te... kalóz? - Még mindig nevetett.
- Az voltam! Egyszer...
- Na és... mi tartott vissza a.. kalózkodástól?
- Mit is érdekel ez téged?
- Ugyan már! Még udvarias sem lehet egy kalóz? - Harlot a királyné felé közeledett, hogy megpillantsa a csöppséget. A királykisasszonynak szintúgy tengerkék szeme volt, mint a szüleinek, de haja kicsit sem egyező. Fehér volt, mint a hó. - Ördög és pokol! Ennek fehér a haja! - kiáltott.
- Ne merészelj így beszélni róla! - A királyné védekezésképpen hátrébb lépett.
- V... várjunk csak... neked fogalmad sincs mit jelent, ha valaki hófehér hajjal születik? - Mindketten csak bámulták egymást. - Tehát halványlila gőzöd sincs! Ez remek!
A királyné a kicsire pillantott.
- Mi olyan különleges ebben?
- Na, jó! Nekem erre nincs időm! - csettintett egyet az ujjával. A kislány se perc alatt Harlot karjaiban volt.
- Ne! - próbálta megállítani a férfit, de Harlot kezét felemelve fogta vissza. Mikor tenyerét összeszorította, a nő felemelkedett.
- Utálom ilyen haszna vehetetlenekre pazarolnom az erőmet!
- És... az... alku?! - próbálta kipréselni magából a szavakat.
- Tojok én az alkudra! - emelte magasra a hangját. - A kicsi most már az enyém! - Felnevetett. - És rád nincs már szükség! - Öklén szorított egyet, a nő tüdejére és szívére összpontosított. A királyné a nyakához kapta mindkét kezét, érezte, hogy a mellkasa és a torka egyre jobban összeszűkül. Nem kapott levegőt. Végül már a szíve sem dobbant többé.

Harlot a nagycsarnokban gyülekezett a többi kalózzal. A csarnok a kastély közepén található, ami az összes szobák közül a legnagyobb. A többiek köralakzatban a kapitányt figyelték. A hercegnő még mindig a karjaiban volt, s egy percre se hagyta abba a sírást.
- Valaki vigye már el innen! Nem bírom már hallgatni, szétrobban a fejem!
Mindenki csendben volt, senki se jelentkezett. Mielőtt saját maga választotta volna ki az emberét, egy legény lépett ki a többség közül. Arca el volt fedve barna kabátja kapucnijával.
- Majd én elviszem őt.
- Hát, rendben. Tessék! - Átadta a picit a fiúnak. Óvatosan és lágyan tartotta. - Vidd el innen! Ne halljak tőle egy pisszenést sem!
- Ne aggódjon, szinte itt sem lesz... - A fiú hangján kivehető volt, hogy mosolyog, majd megfordul és kisétált a csarnokból.
- Főnök! Akkor most mihez kezdünk? - A legfiatalabbik legény szólalt meg fülig érő mosollyal.
- Mi az, hogy mihez kezdünk? Szabad a falu! Nyomás! - intette őket kifelé.
A fiú sietősen a kikötő felé haladt. Időközönként a kislányra pillantott.
- Sss... minden rendben lesz... - Egy halvány mosolyt csalt az arcára. A kis csöppség a hang hallatára abbahagyta a sírást. - Hmm... azokért a kék szemekért igazán meg lehetne veszni...
A fiú felszállt a legközelebbi hajóra, vitorlákat felbontotta, s a tenger közepe felé indította a járműt. Mikor már távol voltak a parttól, tenyerén egy kéken világító gömb jelent meg, apró szikrákkal, majd a tengerbe hajította. Abban a pillanatban még semmi sem történt, de egy másodperc elteltével egy hatalmas portál jelent meg, ami egy örvényre hasonlított. A hajó egy ideig egy körben úszott, végül az örvény beszippantotta. Egy úti cél volt, az pedig; bármely más mágia nélküli világ.
Egy kis idő elteltével, a hajó egy idegen tengerparton bukkant fel, a Földön. Sötét volt és csendes. A parton lámpák világították a járdát, a jobboldalon pedig egy hatalmas kikötő lapult. A fiú leugrott a picivel a hajóról, a kikötő egyik stégjére, ezután a város felé sétált. Pár óra kóválygás után egy épülethez érkeztek, ami egy gyermekotthon volt. Mikor a portához értek, udvariasságból lehúzta a kapucnit és úgy tett bejelentést. A haja koromfekete volt, akár a szeme, még a pupilláját sem lehetett észrevenni. Mikor a folyosó végén megjelent egy nővér, a fiú a picire nézett.
- Hát... itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk. - Hangja halk volt és kellemesen. - És ne aggódj... még látjuk egymást. - Egy puszit nyomott a kislány homlokára és a nővérre nézett. - Vigyázzanak rá!
Válaszképpen halvány mosollyal bólintott. A fiú visszahúzta kabátja kapucniját és kisétált az ajtón.

A kislányt két hét elteltével örökbe fogadták és a Lena nevet kapta.