Harmadik

Este, mikor hazaértem egyenest az ágyamra dőltem.
-Istenem, de szeretlek! - motyogtam magamban, s közben a párnámat szorongattam. Hanyatt fordultam és élveztem a pillanatot. Néha van egy olyan érzés, mikor az ágyban fekszel és a plafont bámulod.  Azt se tudod miért teszed. Lehet hogy gondolkozol, ábrándozol vagy csak szimplán bámulod a falat. Ez az érzés gyakran elő fordul velem. Gondolkozni valamiről, az életről, ábrándozni, álmodozni valami másról, egy másik világról, egy tökéletesebb világról ami csak a tiéd.

Ahogy Gwen megígérte, még aznap este átjött. Csak is James-ről habogott. Sosem volt szerelmes még egy srácba sem. Senkiről sem mesélt pár mondatnál többet. Azért egy kicsit aggódtam miatta, féltem, hogy majd egyszer összetörik és sosem lesz a régi.

- És.. mi van veled és mister titokzatos fiúval? - közelebb kúszott az ágyon, majd figyelmesen várta a válaszomat.

- Csak beszélgettünk! - válaszoltam.

- Na! Az is valami! - bökte meg a vállamat. - És.. esetleg a neve megvan már?

- Már vártam ezt a kérdést! - csak mosolyogtam rá. Vártam egy darabig, majd feladtam. - Cole. - sóhajtottam.

- Hmm.. szexi! Cole.. olyan.. férfias! -  bökte ki végül. - Térjünk a lényegre! Történt más is a beszélgetésen kívül? - csak bámultam. - Semmi? Ne már! Be kéne már pasiznod! - türelmetlenkedett. Gondoltam el mondom neki, hogy a tetoválása hasonló mint az enyém de, nem tartottam olyan fontosnak hogy ő is tudja. Végül, még is úgy döntöttem, hogy elmondom. Valakivel muszáj volt ezt meg beszélnem. Tudnom kell, mit jelent.

- Amúgy.. ugye van a tetkóm..

- Igen, a hold. Mi van vele?

- Észre vettem hogy neki is van egy hasonló..

- Ugyan olyan mint a tied? - szakított félbe.

- Nem! Vagyis, igen. De az övé nem hold, hanem nap formájú, de ugyan az a mintázat.

- És gondolod, hogy valamit jelenthet igaz?

- Pontosan. Van egy olyan érzésem!

- Hogy én mennyire ismerlek! Tudod mit? Megteszek neked egy szívességet. Elmegyek a tetkós Bobihoz és mindent kifaggatok belőle amit tud ezekről a.. mori.. moari..?

- Maori! - javítottam ki.

- Az! Akkor ezt most felírom, még a végén tényleg másról fogom faggatni. - keresett egy tollat amivel felírta a nevet. - Tyű! Már kilenc elmúlt? - nézett az órára. - Csajszi én lépek. Anyám kinyír!

- Nyugi! Úgyis tudja hogy nálam voltál. - már az ajtót csukta volna be. - Akkor holnap értem jössz? A kocsim szervizben van!

- Persze, persze! Jó éjt. - csapta be az ajtót. Nem sokkal később megvacsoráztam, egy kis rántott sajtot és salátát készítettem magamnak. Senki sem volt itthon. Anya reggel hatig dolgozik, apa pedig.. már nincs velünk. Fájt, mikor itt hagyott minket, nehéz volt nélküle. Azt mondják a fájdalom idővel múlik, hát nem igazán.

Vacsora és fogmosás után vettem egy forró zuhanyt. Mikor végeztem a szobámba mentem, felhúztam a kedvenc pizsimet, ami egy top volt és egy rövidebb gatya, majd bebújtam az ágyba. Minden nap csak is arra a pillanatra várok, amikor haza érek, vissza fekszem a saját ágyamba és elalszom. Hagyom hogy az álom magával ragadjon és a mélyre húzzon. Egy álomban több mindenre vagy képes. Több helyen lehetsz egyszerre. Olyanokkal lehetsz együtt, akikkel a való életben nincs lehetőséged.

A mai álmom egyszerre volt furcsa és ijesztő is. Egy sivatagban voltam. Száraz volt és meleg. Senki se volt ott, csak én, egyedül. Magányosnak éreztem magam. A szél lassan erősödni kezdett. A messziségben egy épület magasodott ki a homokból, még a föld is beleremegett. Egy kastély volt az. Köré pedig egy végtelen hosszú várfal sorakozott. Éreztem hogy hív, ezért elindultam felé. Messzebb volt, mint amilyennek látszott. A kapuhoz értem. Megérintettem az ajtaját, s abban a pillanatban kinyílott. Egy város fogadott, régi és elhagyatott volt. Üres. Hiányzott belőle valami. A házakból alig maradt valami, mintha valaki kifosztotta őket, majd porig rombolta. Égett ruhadarabok, könyvek és gyermek játékok hevertek a földön. Hol vagyok? Sok időbe telt, de a város szívébe értem, ahol a kastély állt. Közelebb sétáltam. Hirtelen egy ember tűnt fel a semmiből, pár méterrel előttem. Ismerős volt, fekete haj, póló, farmer és cipő. Ez csak is egy valaki lehet, még pedig ő. Cole.

- Szükségünk van rád! -  szólt. A szél pedig egyre erősebben fújt.

- De miért? - próbáltam közelebb sétálni, de nem sikerült. A lábam a homokba süllyedt. Nem tudtam kiszabadulni.

- Nélküled a világunk elpusztul! Mindannyian megsemmisülünk.

- Mindannyian? - a kezemet a szemem felé helyeztem. A szélből homoktornádó vállt. Körülöttünk forgott. Cole mögött más és más élőlények tűntek fel a semmiből. Rájuk gondolt. Fogalmam sem volt kik ők. Csalódottnak tűntek és mérgesek voltak.

- Ne hagyj el minket! - most már a hangját magasabbra emelte. Kiabált. - Szükségünk van rád!

A lábam jobban besüllyedt a homokba. Legvégül már a mellkasomat is ellepte a homok.

- Kérlek! Nem tettem semmit! - könyörögtem, könnyek potyogtak a szememből. Felém indult, majd közvetlenül előttem letérdelt.

- Pontosan, nem tettél semmit. Nem segítettél.. még meg sem próbáltad! Hagytál minket odaveszni! - végül ő se bírta ki könnyek nélkül. A szemébe néztem, fájdalom és csalódottság tükröződött vissza.

- Sajnálom. - kiabáltam. Egy csomó akadt meg a torkomon. A könnyek vízesésként zúdultak le az arcomról. Kezét az államhoz érintette, majd lassan felemelte.

- A sajnálatod semmit sem ér! - felállt, majd pár lépést hátrált. A homok szorítani kezdett. Cole csak bámult, mintha csak az ő keze műve. Fájt, éreztem hogy a bordáim roppannak. Egy pillanat alatt a homok beszippantott, a sötétség teljesen bekerített és végül összenyomott,

Mikor kinyitottam a szemem, már a szobámban voltam. Még mindig éreztem a fájdalmat. A kezemet a szememhez emeltem, hogy kidörzsöljem az álmot. Felálltam az ágyból és a fürdőbe siettem. A tükörbe néztem, a szemem piros volt és könnyes. Leöblítettem az arcom, majd visszamentem a szobámba és átöltöztem. Fekete csipkés harisnyámat választottam, rá pedig egy igazán kényelmes, kicsit feszülős bordó miniszoknyát. Felsőként egy fekete ujjatlant és egy puha szürke pulcsit húztam. Az órára pillantottam, négy perc múlva hat, anya már biztosan itthon van. Bebújtam a papucsomba és a konyhába siettem. Még nem érkezett haza. Gondoltam meglepem, kivettem pár tojást a hűtőből, majd egy serpenyőt a szekrényből. Rántott tojást sütöttem szalonnával, két személyre. Megterítettem és vártam, közben arról tűnődtem miért ezt álmodtam és miért pont vele? Pár perc múlva az ajtó nyílott.

- Késtél! - kiáltottam.

- Neked is jó reggelt! - dobta le a két szatyrát az asztalra. - Ne haragudj, csak vettem ezt azt.

- Hát azt látom! - már pakolta is ki a szatyrot de nem hagytam. - Én majd megcsinálom! Te csak egyél, nem azért csináltam hogy csak álljon!

- Jól van, jól van. - adott egy puszit a homlokomra. Elpakoltam az ételeket és csatlakoztam. - Finom lett.

- Köszönöm. - mosolyogtam. Egy autó dudája szólt kintről. - Ez Gwen! - visszasiettem az emeletre és megmostam a fogam. Felhúztam a bakancsomat, táskámat a vállamra helyeztem és elköszöntem anyutól. Mikor kiléptem a házból egy piros jármű áll a feljárón.

- Azta. - szóltam miközben Gwen a kocsi ablakát tekerte le. - Ne mond, hogy ez a tied!

- Neem dehogy, csak elcsórtam a szomszédból. - az arcom lefagyott. - Csak viccelek, most kaptam aputól. Pattanj be! - nyitotta ki az ajtót. Bellűről minden fekete volt. Az ülések valószínűleg igazi bőrből készültek.

- Elképesztő! - ámultam tovább. - Mostantól, minden nap veled megyek suliba!

- Én nem bánom. - majd a gázra taposott.

A suliban egész nap csak Cole-t kerestem, de nem láttam, még egy órán se volt bent. Az álom után csak is ő jár a fejemben.