Harmadik

Este, mikor hazaértem egyenest az ágyamra dőltem.
-Istenem, de szeretlek! - motyogtam magamban, s közben a párnámat szorongattam. Hanyatt fordultam és élveztem a pillanatot. Néha van egy olyan érzés, mikor az ágyban fekszel és a plafont bámulod.  Azt se tudod miért teszed. Lehet hogy gondolkozol, ábrándozol vagy csak szimplán bámulod a falat. Ez az érzés gyakran elő fordul velem. Gondolkozni valamiről, az életről, ábrándozni, álmodozni valami másról, egy másik világról, egy tökéletesebb világról ami csak a tiéd.

Ahogy Gwen megígérte, még aznap este átjött. Csak is James-ről habogott. Sosem volt szerelmes még egy srácba sem. Senkiről sem mesélt pár mondatnál többet. Azért egy kicsit aggódtam miatta, féltem, hogy majd egyszer összetörik és sosem lesz a régi.

- És.. mi van veled és mister titokzatos fiúval? - közelebb kúszott az ágyon, majd figyelmesen várta a válaszomat.

- Csak beszélgettünk! - válaszoltam.

- Na! Az is valami! - bökte meg a vállamat. - És.. esetleg a neve megvan már?

- Már vártam ezt a kérdést! - csak mosolyogtam rá. Vártam egy darabig, majd feladtam. - Cole. - sóhajtottam.

- Hmm.. szexi! Cole.. olyan.. férfias! -  bökte ki végül. - Térjünk a lényegre! Történt más is a beszélgetésen kívül? - csak bámultam. - Semmi? Ne már! Be kéne már pasiznod! - türelmetlenkedett. Gondoltam el mondom neki, hogy a tetoválása hasonló mint az enyém de, nem tartottam olyan fontosnak hogy ő is tudja. Végül, még is úgy döntöttem, hogy elmondom. Valakivel muszáj volt ezt meg beszélnem. Tudnom kell, mit jelent.

- Amúgy.. ugye van a tetkóm..

- Igen, a hold. Mi van vele?

- Észre vettem hogy neki is van egy hasonló..

- Ugyan olyan mint a tied? - szakított félbe.

- Nem! Vagyis, igen. De az övé nem hold, hanem nap formájú, de ugyan az a mintázat.

- És gondolod, hogy valamit jelenthet igaz?

- Pontosan. Van egy olyan érzésem!

- Hogy én mennyire ismerlek! Tudod mit? Megteszek neked egy szívességet. Elmegyek a tetkós Bobihoz és mindent kifaggatok belőle amit tud ezekről a.. mori.. moari..?

- Maori! - javítottam ki.

- Az! Akkor ezt most felírom, még a végén tényleg másról fogom faggatni. - keresett egy tollat amivel felírta a nevet. - Tyű! Már kilenc elmúlt? - nézett az órára. - Csajszi én lépek. Anyám kinyír!

- Nyugi! Úgyis tudja hogy nálam voltál. - már az ajtót csukta volna be. - Akkor holnap értem jössz? A kocsim szervizben van!

- Persze, persze! Jó éjt. - csapta be az ajtót. Nem sokkal később megvacsoráztam, egy kis rántott sajtot és salátát készítettem magamnak. Senki sem volt itthon. Anya reggel hatig dolgozik, apa pedig.. már nincs velünk. Fájt, mikor itt hagyott minket, nehéz volt nélküle. Azt mondják a fájdalom idővel múlik, hát nem igazán.

Vacsora és fogmosás után vettem egy forró zuhanyt. Mikor végeztem a szobámba mentem, felhúztam a kedvenc pizsimet, ami egy top volt és egy rövidebb gatya, majd bebújtam az ágyba. Minden nap csak is arra a pillanatra várok, amikor haza érek, vissza fekszem a saját ágyamba és elalszom. Hagyom hogy az álom magával ragadjon és a mélyre húzzon. Egy álomban több mindenre vagy képes. Több helyen lehetsz egyszerre. Olyanokkal lehetsz együtt, akikkel a való életben nincs lehetőséged.

A mai álmom egyszerre volt furcsa és ijesztő is. Egy sivatagban voltam. Száraz volt és meleg. Senki se volt ott, csak én, egyedül. Magányosnak éreztem magam. A szél lassan erősödni kezdett. A messziségben egy épület magasodott ki a homokból, még a föld is beleremegett. Egy kastély volt az. Köré pedig egy végtelen hosszú várfal sorakozott. Éreztem hogy hív, ezért elindultam felé. Messzebb volt, mint amilyennek látszott. A kapuhoz értem. Megérintettem az ajtaját, s abban a pillanatban kinyílott. Egy város fogadott, régi és elhagyatott volt. Üres. Hiányzott belőle valami. A házakból alig maradt valami, mintha valaki kifosztotta őket, majd porig rombolta. Égett ruhadarabok, könyvek és gyermek játékok hevertek a földön. Hol vagyok? Sok időbe telt, de a város szívébe értem, ahol a kastély állt. Közelebb sétáltam. Hirtelen egy ember tűnt fel a semmiből, pár méterrel előttem. Ismerős volt, fekete haj, póló, farmer és cipő. Ez csak is egy valaki lehet, még pedig ő. Cole.

- Szükségünk van rád! -  szólt. A szél pedig egyre erősebben fújt.

- De miért? - próbáltam közelebb sétálni, de nem sikerült. A lábam a homokba süllyedt. Nem tudtam kiszabadulni.

- Nélküled a világunk elpusztul! Mindannyian megsemmisülünk.

- Mindannyian? - a kezemet a szemem felé helyeztem. A szélből homoktornádó vállt. Körülöttünk forgott. Cole mögött más és más élőlények tűntek fel a semmiből. Rájuk gondolt. Fogalmam sem volt kik ők. Csalódottnak tűntek és mérgesek voltak.

- Ne hagyj el minket! - most már a hangját magasabbra emelte. Kiabált. - Szükségünk van rád!

A lábam jobban besüllyedt a homokba. Legvégül már a mellkasomat is ellepte a homok.

- Kérlek! Nem tettem semmit! - könyörögtem, könnyek potyogtak a szememből. Felém indult, majd közvetlenül előttem letérdelt.

- Pontosan, nem tettél semmit. Nem segítettél.. még meg sem próbáltad! Hagytál minket odaveszni! - végül ő se bírta ki könnyek nélkül. A szemébe néztem, fájdalom és csalódottság tükröződött vissza.

- Sajnálom. - kiabáltam. Egy csomó akadt meg a torkomon. A könnyek vízesésként zúdultak le az arcomról. Kezét az államhoz érintette, majd lassan felemelte.

- A sajnálatod semmit sem ér! - felállt, majd pár lépést hátrált. A homok szorítani kezdett. Cole csak bámult, mintha csak az ő keze műve. Fájt, éreztem hogy a bordáim roppannak. Egy pillanat alatt a homok beszippantott, a sötétség teljesen bekerített és végül összenyomott,

Mikor kinyitottam a szemem, már a szobámban voltam. Még mindig éreztem a fájdalmat. A kezemet a szememhez emeltem, hogy kidörzsöljem az álmot. Felálltam az ágyból és a fürdőbe siettem. A tükörbe néztem, a szemem piros volt és könnyes. Leöblítettem az arcom, majd visszamentem a szobámba és átöltöztem. Fekete csipkés harisnyámat választottam, rá pedig egy igazán kényelmes, kicsit feszülős bordó miniszoknyát. Felsőként egy fekete ujjatlant és egy puha szürke pulcsit húztam. Az órára pillantottam, négy perc múlva hat, anya már biztosan itthon van. Bebújtam a papucsomba és a konyhába siettem. Még nem érkezett haza. Gondoltam meglepem, kivettem pár tojást a hűtőből, majd egy serpenyőt a szekrényből. Rántott tojást sütöttem szalonnával, két személyre. Megterítettem és vártam, közben arról tűnődtem miért ezt álmodtam és miért pont vele? Pár perc múlva az ajtó nyílott.

- Késtél! - kiáltottam.

- Neked is jó reggelt! - dobta le a két szatyrát az asztalra. - Ne haragudj, csak vettem ezt azt.

- Hát azt látom! - már pakolta is ki a szatyrot de nem hagytam. - Én majd megcsinálom! Te csak egyél, nem azért csináltam hogy csak álljon!

- Jól van, jól van. - adott egy puszit a homlokomra. Elpakoltam az ételeket és csatlakoztam. - Finom lett.

- Köszönöm. - mosolyogtam. Egy autó dudája szólt kintről. - Ez Gwen! - visszasiettem az emeletre és megmostam a fogam. Felhúztam a bakancsomat, táskámat a vállamra helyeztem és elköszöntem anyutól. Mikor kiléptem a házból egy piros jármű áll a feljárón.

- Azta. - szóltam miközben Gwen a kocsi ablakát tekerte le. - Ne mond, hogy ez a tied!

- Neem dehogy, csak elcsórtam a szomszédból. - az arcom lefagyott. - Csak viccelek, most kaptam aputól. Pattanj be! - nyitotta ki az ajtót. Bellűről minden fekete volt. Az ülések valószínűleg igazi bőrből készültek.

- Elképesztő! - ámultam tovább. - Mostantól, minden nap veled megyek suliba!

- Én nem bánom. - majd a gázra taposott.

A suliban egész nap csak Cole-t kerestem, de nem láttam, még egy órán se volt bent. Az álom után csak is ő jár a fejemben.

Második

Mikor az órának vége volt, mindenki a folyosó felé vette az irányt a második órához készülődve. Gwen és én legutolsóként hagytuk el a termet, majd ketté váltunk. A szekrényemhez sétáltam és visszatettem a fizika könyvemet, mikor becsuktam az ajtaját észrevettem hogy, ott áll mellettem.

- Megtudnád mondani mi lesz a következő óra? Nem kaptam órarendet. - a könyveit igazgatta a szekrényében, nem nézett rám, semmilyen érzelmet nem mutatott. Komoly volt. Nem törődött azzal ami körülötte történik. Mintha egy magányos farkas lenne. Nincs másokra utalva, nem függ senkitől, csak ő és a saját ösztönei léteznek. Ez teszi őt veszélyessé. Senki se látja a gyenge pontját, így senki sem tudja őt bántani. 

- Matek. - feleltem.

- Remek! - egy izom rezzent meg a vállán. Hiába volt rajta póló, akkor is észre lehetett venni hogy alatta egy kidolgozott test lapul. 

- Kérdezhetek valamit? Miért van egy nap tetoválás a csuklódon? - a kérdés hallatán rám nézett. A szemei tengerkék színűek voltak, a tekintetében volt valami különleges. Szinte a saját lelkem tükörképét nézném. Egyszerűen el lehet veszni azokban a szemekben.

- Miért szeretnéd tudni? - becsukta a szekrénye ajtaját és rátámaszkodott. A tekintete még mindig az enyémet fürkészte, játékosnak tűnt.

- Csak kíváncsivá tesz. Hasonló van nekem is, ezért szeretném tudni.

- Hogy érted azt hogy hasonló? - szemei összeszűkültek. Felhúztam fekete pulcsim ujját majd, a csuklómat nyújtottam felé. Megragadta és közelebb húzott. Az érintésétől liba bőrös lettem. Egy mosoly csattant fel a komoly álarc mögül.. Most miért mosolyog? A hideg futkosott a hátamon. - Érdekes. Talán hasonló az érdeklődési körünk. - engedte el a kezem.

- Így születtem! - javítottam ki de, ő csak ott állt előttem és mosolygott, bár nem bántam, de éreztem hogy elvörösödöm tőle. - Abba hagynád kérlek?! 

- Mégis micsodát?

- A mosolygást! Idegesítő! - táskámat felakasztottam a vállamra és elsétáltam mellette. Már a terem ajtaja előtt álltam s mikor hátranéztem, ő már nem volt a szekrénysornál. 

Suli után a Taco's-nál szoktunk ebédelni Gwennel. Végül is ez egy étterem de, mégsem tűnik annak. Billiárd és csócsó asztal fogalja helyét az asztalok mellett, ahol több és több fogadások és veszteségek születnek. 

- Csajszi! - intett a bejárat felől, majd hátraszaladt a szokásos helyünkre. Lehuppant a székre és az étlapot a kezébe vette, majd olvasgatni kezdte. - Ah! Megőrülök! - hadonászott az étlappal. - Anyám elvette a telefonom! Nem tudok senkivel se SMS-e-zni! Még az ujjaim is hiányolják a telefon billentyűzetet! Nézd!- emelte felém a kezét, majd egy láthatatlan telefont kezdett el nyomkodni.

- Nyugi van! - kiabáltam rá, s kezét az asztalra toltam a szemem elöl. - Majd a nap végén talán vissza kapod.

- Talán? Mi az hogy talán? Nekem most kell!

- Tessék! Itt az enyém, használd addig ezt. - nyújtottam neki egy fehér Samsung telefont.

- Istenem, imádlak! - kikapta a kezemből és azonnal a használatra vette.

Egyszer csak arra lettem figyelmes hogy, a bejárat ajtaja nyílik, a nyikorgása az egész épületet beterítette. Az illető a pult felé ment, majd leült. Egy diák volt az. Pontosabban ő volt az. 

- Mit bámulsz? - Gwen hangja csörrent meg.

- Hmm? - pillantottam rá. - Semmit! - abban a pillanatban hátra fordult, majd egy nagy mosollyal vissza rám.

- Áááh! Már mindent értek. És..? Beszéltetek már? - emelte fel az egyik szemöldökét avval a titokzatos tekintettel.

- Pff! Nem értem miről beszélsz. - gyorsan felkaptam az étlapot, majd lapozgatni kezdtem. 

- Ezt igennek veszem. Nézd csak! Épp erre felé tart! Akkor én most egyedül is hagylak. - kimászott az asztalból, majd a kabátját magára vette. - Ja és a telodat is elcsórom. Majd este átmegyek és elmesélsz mindent. Mindent! - avval meg fordult és elrohant. 

- Gwe.. - mire kimondtam a nevét már kilépett az ajtón.

Fejemet az asztalra döntöttem, majd egy hang szólalt meg, ismerős volt, lágy és kellemes.

- Ejha. Már mit ne mondjak, de a barátnőd szépen itt hagyott. - azonnal felkaptam a fejemet. - Egyébként, szabad? - előttem lévő üres helyre bólintott. Válaszként csak a vállamat vontam meg. Lerakta az italát az asztalra, ha jól tippelek, Gösser sör volt a korsójában, ezután helyet foglalt. Abban a pillanatban egy pincér jelent meg mellettem. Őt még nem ismertem, valószínűleg egy újonc volt.

- Hozhatok valamit a hölgynek? - jegyzet tömbjét tartva várta a válaszomat.

- Azt hiszem egy kóla elég lesz! - mosolyogtam rá, amit azonnal viszonzott is. Felírta a rendelést, majd vissza ment a pulthoz. Nem is kellett sokat várnom, a kólám már az asztalon is foglalta hivatalos helyét.

- Szabad? - a kólám felé intett. Nem értettem mit akart vele, ezért csak a szememet szűkítettem össze. Nem várta meg míg választ adok, kibontotta, majd az italába öntött egy keveset, utána vissza tette az én felemre. - Most mit nézel így? Így finomabb! -felelte egy korty után. Egy kis ideig bámultam, aztán megszólaltam.

- Most költöztél ide?

- Miért kérdezed? - emelte fel a szemöldökét.

- Ez egy kis város. Mindenki ismer mindenkit. És meg kell hogy mondjam, téged még egyszer se láttalak erre felé.

- Ahogy mondod. Most költöztem ide, hercegnő. - ez most tényleg hercegnőnek hívott? - kérdeztem magamtól.

- Mit mondtál? 

- Jól halottad. Talán.. nem tetszik? - már megint az a mosoly. Az agyamra megy vele.

- Nem! - tettem keresztbe a kezem.

- Jól van, hercegnő. - kuncogott egyet, majd újabb kortyot lopott az italából. - Lena, ugye? - szólalt meg végül. Ez már kezd egy kicsit ijesztő lenni.

- H.. honnan? 

- Hogy honnan tudom? Az legyen az én titkom, hercegnő. - a szememet forgattam.

- Hogyha már a titkokról beszélünk, a nevedet elárulod, vagy nekem kell kitalálnom? - rá könyököltem az asztalra egy ellenséges mosollyal. 

- Biztos hogy jó ötlet ez?

- Hát akkor nem tudom hogyan, de valahogyan ki fogom találni. - ezt követően felállt a székről, megitta az utolsó kortyot az italából, kilépett a padból, ezután alig észrevehetően felém hajolt.

- Egyébként, Cole. - azzal vissza tette a kiürült poharat az asztalra, lassan meg fordult és a kijárat felé indult.

- Cole? - álltam fel a pad mögül, ő pedig vissza nézett rám. - Ne hívj hercegnőnek!

- Rendben, hercegnő. - avval kilépett az ajtón. Azt hiszem, elég bajom lesz még vele.

Első fejezet - Az első

Lena

Porból lettél, porrá válsz. Mint a csillagok a galaxisban, a semmiből jönnek és eltávoznak. Fényt adnak majd, kihunynak. Az életünk sincs másként, megszületünk majd, pedig meghalunk. Hogy élünk-e? Azt mondják az ember 25 éves korában meghal ,de csak 75 éves korában temetik el. Halálunk után meddig fognak ránk emlékezni?

Egyke voltam, se bátyám, se kishúgom nem volt. Csak én. Bevallom néha nem is bántam, de a legrosszabb napokon annál inkább azt kívántam bárcsak lenne egy másik énem. Hosszú időn keresztül ez így is ment, majd végre megkaptam a lehetőséget de, bár ne történt volna így. Tekerjünk vissza a legelejére, mikor még minden nap olyan átlagos volt. Mikor még a sorsom csak papírra íródott és nem vált történelemmé.  

2015, Görögország

  A legrosszabb nap a hétben általában a hétfő. A suliban mindenki csak a szombat esti bulijáról tud beszélni, kivel feküdt le, mennyit ivott és hogy milyen ostobaságot csinált. Mint minden suliban itt is megvan osztva ki melyik csoporthoz tartozik. Vannak a hippik, színes ruhák, rasztás haj és az állandó vidám hangulat. A rockerek, fekete ruhák, kemény zene és a komolyság. A kockák, a tudósok akik minden nap valami újat találnak ki és végül a tinipicsák, Stefany Millar vezetésével, aki mindenki életét megkeseríti. Millarék családja a leggazdagabb a suliban és persze a leg beképzeltek. Amióta csak ismerem Stefanyt azóta csak versengésben állunk, melyikünk tudja jobban megalázni a másikat, hát mit is mondjak, vesztésre állok. Akire mindig is számíthatok az Gwen Jones, egy olyasvalaki aki mindig mellettem áll bármi történjék is, bár az ellentétem is lehetne de, egy dolog mégis közös bennünk, mégpedig a barátságunk. Gwen maga a tökéletesség, világos barna haj, zöldeskék szem, karcsú testalkat és állandó vidámság, nekem marad a gesztenye barna haj, kék szem, a semmilyen testalkat és a komolyság, én mondom ő az az illető aki fényesebbé teszi az életemet.

- Hej csajszi, nem hiszed el kivel találkoztam a hétvégén! - lépett a szekrényemhez Gwen.

- Csak ne mond hogy egy pasival!

- De bizony egy pasival és nem is akármilyennel! Emlékszel Jamesre az oviból?

- Hugyos Jamesre? Hogy is felejthetném el?! - majd az arcomba nyomott egy újságot. A főcímlapon egy jóképű, félmeztelen férfi szerepelt. - James Brown? Ez..ez lenne ő? - kikaptam a kezéből és nézegetni kezdtem.

- Igen, igen és képzeld vele futottam össze a Plázában! Leszólított majd elkezdtünk beszélgetni és kiderült hogy ő James, addig-addig beszélgettünk, míg végül megtudtam a teljes nevét és beugrott valami amit aznap reggel láttam. Az újság, mondom, és Jézusom ez ő! - sóhaj.-  És ha összejönnénk.. -  abban a pillanatban a csengő szakította félbe.

- Álmodj királylány. - vállamra tettem a táskám, majd a folyosóra intettem. - Óra van. Elkésünk! Gyere! Ugye nem akarod hogy Mr. Williams egész órán csak téged csesztessen?!

- Isten ments! Csak add vissza az újságot! - kikapta a kezemből és törte előre az utat.

Mr. Williams fizikát tanított. Utáltam a tantárgyat, de nála az órák sosem voltak unalmasak. Itt nincs olyan szó hogy tanulás, vagy elkezd beszélni az életéről vagy pedig, kísérletet mutat be nekünk, ami néha rosszul sül el. Mikor beértünk a terembe, az utolsó padsorban foglaltunk helyet. Alig 5 perc után a tanár úr toppant be.

- Jó reggelt diákok! - Kávéját emelve köszöntött minket. - Hogy telt a hétvége? Hallottam valami buliról beszélgettetek. - mindenki síri csendben volt, de fülig érő mosollyal figyelték a tanárt. - És engem meg se hívtatok?! - a padra csapott és arra várt hogy mindenkit a nevetés kapjon el de, nem kellett sokat várnia.

- Istenem de örülök hogy első órában nem a biológiát kaptuk! -dőlt hátra Gwen. -Ezt csak évezni lehet.

Abban a pillanatban valaki kopogott a terem ajtaján.

- Elnézést az óra zavarásáért kolléga de, egy új tanuló érkezett az osztályba. - az igazgató toppant be majd, betessékelte a diákot.

- Csajszi! Ott a pasid!

- Milyen pasim? Hol? - hökkentem fel és az ajtó felé kaptam a fejem. A pillantásunk összeért. - Istenem Gwen, muszáj mindig zavarba hoznod? 

- Sosem unom meg! - kuncogva a tollát a szájához érintette. - És.. te pedig, sosem tanulsz belőle! - csak a szememet forgattam.

- Rendben! Nos, fiam, öm... keress egy helyet magadnak. - intett a padok felé Mr.Williams. A fiú az előttünk lévő üres padban ült le.

A haja fekete, oldalt lenyírt volt, puhának és dúsnak tűnt. Egyik fülében egy apróbb ezüst fülbevaló foglalta helyét. Bőrdzsekit viselt, fekete farmert, oldalt egy lánccal és bakancsot. Volt benne valami, de nem tudom hogy az a valami mégis micsoda. Mikor levette a dzsekijét és a szék támlájára helyezte, megpillantottam egy tetoválást a bal csuklójánál, ugyanott ahol az enyém van. Az enyémre nem is emlékszem mikor kaphattam. A szüleim azt mondják már akkor megvolt mikor megszülettem. Hold formát ábrázolt de, nem egyszerűt. Maori mintázatú volt, ahogy az övé is, csak nap formában. Pontosan nem tudom mit is szimbolizál, de biztos voltam benne hogy a kettő együtt valamit jelenthet.