Negyedik

Miután az óráknak vége volt nem mentem se haza, se Gwenhez. Az erdő felé indultam, ami félórányira van a sulitól. A fák sűrűjében egy kis tó lapul, kiskoromban apuval mindig ide jöttünk horgászni, vagy ha csak egy kis csöndre vágytunk. A tó mellett egy kis faház állt, magányosan, évek óta nem volt használva, pontosabban azóta mióta apa elment. Nagyon sok emlék köt ehhez a helyhez, nagyon sok. Az ősz csak pár hete köszöntött be, a fák lombjai pedig már a sárga ezer színeibe öltöztek be. Szomorú és csöndes hely ez, de egyben gyönyörű is. Mai napon az idő nagyon kellemes volt. Egy kis úszás még nem árthat. Nem volt senki a közelben, így hát levetkőztem fehérneműbe. Kihoztam egy törülközőt a faházból és a stégre helyeztem. Pár lépést hátráltam, majd nekifutottam. A víz hideg volt, ami pont jól jött. Hihetetlen érzés mikor a hideg víz végig simítja a bőrömet. Csak én vagyok és a víz, szinte egybeolvadok vele. Mindig is imádtam a vizet, mióta csak az eszemet tudom, itt otthon érzem magam. 

Mikor éreztem hogy a testhőmérsékletem lecsökkent, a stég felé úsztam. A deszkája magasan volt, elérni szinte lehetetlen, ezért csak a létrán lehet kimászni a vízből. Már majdnem felértem a tetejére, egy alak szólalt meg.

- Milyen a víz? - Cole volt az, a megszokott mosollyal várt rám. Egyszerre voltam mérges és ijedt, de valamiért örültem hogy láttam.

- Eszednél vagy? Ide nem jár senki! - kapkodtam magamhoz a törülközőt.

- Hát, azt látom. - méregetni kezdett, de amilyen gyorsan elkezdte, abba is hagyta.

- Rajtam kívül! - vágtam vissza. Néhány másodpercig csak bámultunk egymásra, de végül én törtem meg a csendet. - Mond, te követsz engem!? - kérdeztem mérgesen. Sóhajtott egyet, az erdő felé nézett , majd vissza rám.

- Mondhatni így is. - a vigyorgása egyre makacsabb lett.

- Te, kis...

- Nyugi! Nem figyeltelek! - az arca komolyabb lett. - Szeretném ha bíznál bennem!.. Segítened kell..

- Segítenem? Miben? Miért? - hirtelen az álmom jutott az eszembe, ahogy üvölt, ahogy ellenem fordul. Tudtam, hogy ez csak egy álom volt, de akkor se szerettem volna újra így látni.

- Az hosszú lenne, de szükségünk van rád! - kezét keresztbe tette, majd várta a válaszom. 

- Mi az hogy hosszú lenne? És miért lenne szükséged rám? - dobáltam a kérdéseket, nem értettem mit akar tőlem. Össze voltam zavarodva.

- Mindent a maga idejében, de most velem kell jönnöd! - a kezét nyújtotta felém. Nem fog engem elráncigálni, az biztos! Egy lépést hátráltam. - Figyelj! Nem foglak bántani, az lenne az utolsó dolog amit megtennék! Egyébként nem is bánthatnálak.. - a mondatát elharapta. Mi van? Miért nem bánthat? Nem kérdeztem és nem is válaszoltam semmit, hagytam hadd beszéljen. Kíváncsi voltam miket talál még ki. Hiszen, egyáltalán nem hittem neki. - A születés napod 3 nap múlva lesz, nem igaz? - a kérdés hallatára lesokkoltam, erre nem is számítottam.

- Na jó! Kezdesz megőrjíteni! Kémkedsz utánam?! - mérgesebb lettem. Honnan tud ennyi mindent rólam? Mégis ki ő? Mit akar tőlem? Milliónyi kérdések zümmögtek az agyamban, de valahogy nem tudtam őket kiengedni.

- Ahonnan én jövök, ott mindenki tudja. - lassan közeledett felém, olyan lassan hogy szinte észre sem lehetett venni. Megfordult a fejemben hogy elfutok, de elég hülyén néztem volna ki alsóneműben és egy szál törölközővel. Csak bámultam őt, nem úgy látszott mintha bántani akarna, de mégsem bíztam volna rá az életem. Az ösztönöm azt súgta hogy fuss, de az agyam azt hogy még várj. - Kérlek, szorít az idő. Beszélnünk kell! - egyre jobban közelített felém, én pedig hátráltam, de hiába, a talpam alatt már nem volt egy deszka sem. A lábam lecsúszott, a másik pillanatban pedig már a vízben találtam magam. Egy csobbanást hallottam, de a buborékoktól semmit sem láttam, viszont tudtam hogy utánam ugrott. Megragadta a kezem és a víz felszínére húzott. Engedetlen voltam, próbáltam kijutni a keze szorításából. Egy pillanat alatt elengedte, ezután az arcomra helyezte mind két kezét. - Értsd már meg hogy nem akarlak bántani! - hangja egy kicsit felemelkedett, épp annyira hogy megmutassa az igazat mondja. Olyan közel volt hozzám mint eddig soha. - Kérlek.. bízz bennem. Nagy veszélyben vagy.. - ahogy a szemébe néztem, egy ártatlan embert láttam, de közel se tűnt annak. 

- Mégis miféle.. veszélyben? - csak pislogni tudtam rá. A kezét lassan levette az arcomról.
- Itt nem beszélhetünk.. bárki figyelhet. - a fák sűrűjébe nézett, mikor elégedett volt csak ennyit szólt; - Este elmegyek hozzád, ott majd mindent elmondok. - köpni, nyelni sem tudtam, már a kérdést tettem volna fel neki, abban a pillanatban egy kék fény villant elő és Cole egy szempillantás alatt eltűnt. Nem hittem a szememnek, lesokkoltam. Most komolyan beképzeltem magamnak? Itt volt egyáltalán? Megőrültem. Tuti, hogy megőrültem.

Hazafele egész úton csak a történtekre tudtam gondolni. Mikor a házba értem, az ajtót hangosan csaptam be magam után, majd az emeletre szaladtam, a szobámba.
- Édesem, megjöttél? Gyere le, kóstold meg a finom sütit amit ma csináltam! Mennyei lett! - szólt lentről anyum. Szeret új dolgokat kipróbálni, főleg ha sütikről van szó.
- Most nem, tanulnom kell! - szóltam vissza az ajtóból és be is csuktam. Leültem az ágyam szélére és a telefonomat kaptam a kezembe. Megnyitottam az üzenetek menüpontot és írtam egy sms-t Gwennek;

BESZÉLNÜNK KELL ! ! ! ! 

   Alig egy percet vártam, majd a telefonom jelzésképpen zizzent egyet.

NEKEM IS SOK MONDANI VALÓM VAN

NEM TUDNÁL ÁTJÖNNI MA ESTE?

BOCSI CSAJSZI DE JAMES RANDIRA HÍVOTT, EZT NEM MONDHATOM LE

DE FONTOS LENNE

MAJD HOLNAP ELMONDOD MOST KÉSZÜLÖK XX

   Akkor ennyit erről - gondoltam magamban. Felálltam, a telefont pedig dühösen az ágyra dobtam. Korán haza értem, ezért úgy döntöttem neki kezdek egy könyvnek, amit még anyu hozott nekem, gondoltam ezzel elterelem a figyelmemet. Matt fekete színű homokzsákomra ültem és elkezdtem olvasni. Pár óra múlva már a könyv utolsó fejezeténél jártam, majd perceken belül ki is olvastam. A könyvet feltettem a polcomra, ahol több mint 74 kemény kötésű könyv lapul. Nem olyan régen kezdtem el őket gyűjteni, ezért csak a könyvespolcom fele van megtelve.
Szekrényemből kivettem a pizsimet és a fürdőszobámba mentem. Letettem a pizsit a mosdó szélére, ledobtam magamról a ruháimat, majd beléptem a zuhanykabinba. A forró víz masszázs szerűen simogatta a bőrömet. Addig zuhanyoztam, míg a meleg víz ki nem hűlt. Vizes hajamat kifésültem és megszárítottam, még egy kis hajolajjal is bekentem, hogy fényesebb és puhább legyen. Fogmosás után felhúztam a pizsimet és a szobámba indultam. Meglepetésemre Cole-t a szekrényemnél találtam.
- Érdekes szobád van. - a könyveimet és a kisebb kacatjaimat nézegette.
- Öm.. ez most bóknak vegyem?
- Aminek akarod, hercegnő. - bár nem látszott, de a hangján hallani lehetett hogy mosolyog.
- Ne gyere megint a hercegnős témával, mert..
- Mert, akkor mi lesz? - keresztbe tett kézzel oldalra nézett és egy félmosolyt csalt az arcára, majd vissza fordult és folytatta a nézelődést. Mérges voltam amiért nem tudtam befejezni a mondatot, bár fogalmam sem volt arról hogyan is tudhatnám.
- Volna számodra pár kérdésem. - a kezeimet a csípőmre helyeztem.
- Halljuk. - visszafordult felém, a szekrényemhez támaszkodott, majd egyenesen rám nézett. Így már kicsit sem voltam olyan magabiztos.
- Te most valamilyen.. boszorkány féleség vagy? Vagy az egészet csakis kitalálom?
- Először is, nem vagyok boszorkány. - nevetett. - Másodszor pedig, miért találnád ki?
- Hát, tudod.. nem minden napos dolog egy olyan sráccal beszélgetni aki a távozáskor elteleportálja magát. - halkan felnevetett.
- Végül is igazad van. - kis ideig a szőnyegemet bámulta, majd a szemeimbe nézett. - Figyelj.. tudom hogy először nem fogsz nekem hinni, de azért próbálj.. - a kezeimet keresztbe tettem, jelezve hogy figyelek. - Jól van.. - sóhajtott. - van egy bolygó egy másik galaxisban, amit úgy hívnak Veinus, ezen a bolygón születtél, ez a szülőfölded..
- Szóval azt akarod mondani, hogy egy másik bolygóról csöppentem ide és valaki megtalált.. majd felnevelt? Nem hangzik neked ez egy kicsit hülyén? - felkaptam a vizet. Hogy lehet ilyent kitalálni?
- A te szemszögedből igen is hülyén hangzik, de hidd el, az igazat mondom. - a kezeit egymással szembe helyezte, majd forgatni kezdte, láthatóan nagyon koncentrált valamire.
- Te most.. mit csinálsz? - kicsit elnevettem magam.
- Látom hogy, nem hiszel nekem, hát, akkor megmutatom..
- Na jó, neked tényleg elmentek otthonról. Jobb lesz ha.. - abban a pillanatban egy csillagfelhő jelent meg előttem. A kék és lila milliónyi árnyalatában az egész szobát bevilágította. Nem tudtam szóhoz jutni, gyönyörű volt. Mintha az űrbe csöppentem volna. - Ezt.. ezt hogyan? - körbe-körbe sétálgattam a felhő körül. Ilyent még életemben nem láttam.
- Na? Most már hiszel nekem? - áll mellém. Pár percig fel sem tűnt hogy, hozzám szólt.
- Ez biztos valami hologram!
- Hmm.. nem hiszem. Nézd csak. - előre nyújtotta két kezét, a mutató ujja összeért a másikéval, majd mikor ellentétes irányba mozdította a csillagok mozogni kezdtek. A csillagfelhő helyett egy galaxis vette át a szerephelyét. - Ez itt a Coral galaxis. A mi galaxisunk. - most csak az egyik kezét nyújtotta ki és csak a mutató- és hüvelyk ujjával nagyított egyet. Öt bolygó jelent meg, a háttérben milliónyi csillaggal. - Látod ez itt? - a legnagyobb bolygóra mutatott, ami épp olyan volt mint a miénk. - Ez pedig..
- Veinus. - fejeztem be a mondatát.
- Igen. - ő csak mosolygott tovább.
- Miért ilyen kék? Úgy értem, mintha nem lenne szárazföld..
- De van! Ez csak az energia forrás miatt van..
- Energia.. forrás?
- Ühüm.. csak egy gond van.. nagyon sokan a bolygóért harcolnak, sokan akarják az uralmuk alá venni. - közelebb lépett.
- Miért?.. Miért olyan különleges? - nem tudtam levenni a szemem a forgó bolygóról, valamiért vonzott. Cole most a középpontjára nagyított. Egy barlang jelent meg, egy hatalmas barlang, ami kicsit sem volt átlagos. Kékkel világító kristályokkal és pici patakokkal volt körülvéve, középen pedig egy kék gömb lebegett. - Ez.. itt micsoda?
- Ő a bolygó szíve. Ő tart minket halhatatlanná. - kis szünet. - Olyan mint a földé, csak ennek semmilyen varázs szerű dolga nincs.. Ez az energia forrás. - pár perc kellett mire az információ az agyamhoz jut.
- Hogy érted hogy halhatatlanná? - most viszont Colera néztem. - Várjunk csak.. akkor te is..?
- Igen, halhatatlan vagyok. - nevetett, én meg lefagytam. Halhatatlan? Mi van?
- Na jól van! Akkor hány éves vagy? - keresztbe tettem a kezem és egy picit flegmán kérdeztem.
- Nem számolom, de valószínűleg több mint háromezer. - az állam leesett. Egyik részem nem hitt neki, de a másik nagyon is. Nagyon is el akartam hinni hogy létezik ilyen, de mégis olyan hihetetlenül hangzott. Egy darabig csak álltam, megpróbálta felemészteni mind ezt, egyszerre ez egy kicsit sok volt.
- Na jó. Mit akarsz, mit kellene tennem? - újra körbe sétáltam a hologram szerű képet. - Ez a sztori mind szép és jó de, mi itt a trükk? - nem válaszolt azonnal.
- Szerintem mára ennyi elég volt.. - a kéken világító barlang egyszer csak eltűnt. Felém fordult és egy nyakláncot vett elő nadrágja zsebéből.
- Ez.. - próbáltam kérdezni de, ő közbe vágott.
- Ez a tiéd. - emelte felém, avval a jelzéssel, hogy a nyakamra helyezze. Vettem az adást, így hát megfordultam, hajamat pedig előre dobtam. A nyaklánc óvatosan került az őt megillető helyére. A medál egy kristály volt, ami persze kékes színűnek mutatott.
- Ez a.. - megfogtam a kristályt, s vizsgálgatni kezdtem.
- Barlangból való, pontosan. Ez, majd megvéd.. - hangja halkabbra csuklott, abban a pillanatban a szemébe pillantottam.
- Látlak még? - most az én hangomat is halkabbra vettem.
- Még nem fejeztem be a mondani valóm, szóval.. biztos vagyok benne. - mosolya most lágyabb volt, ami nagyon is tetszett, majd a fény újra elővillant pár másodpercre, s Cole vele együtt eltűnt.